ápr
29

 Ez egy csendes vasárnap. Idén az első olyan hétvége, amikor felfokozott hangulatban élem meg a napokat. Talán túl felfokozottban.  Ilyen napokon, mikor mindenki kiszabadul a természetbe, kicsit kiengedi a téli hidegben összeszedett borúlátását.. ilyenkor jövök én és gubózódok be. Lényegtelen, hogy éppen egyedül élek, vagy van akivel megosztom az életem egyes vagy egész területét.

 

Ma volt egy érdekes beszélgetésem a lakótársammal. A LAKÓTÁRS... ez is megérne egy posztot, de majd .. talán.. egyszer...

Tehát, a beszélgetés témája az volt, hogy a férfiak és nők mennyire nem veszik észre  hogy ami élhető és jó, az ott van a szemük előtt. csak későn már. mikor a másik fél lemondott arról, hogy párra találjon, annyi tüske és lyuk van szívében, hogy képtelenség egy egész, egészséges érzelmet találni benne. 

Ez az emberiség hibája. Mert sosem jó az ami van, mindig más kell. Mert az biztos jobb, csinosabb, kedvesebb, többet szexel, stb. Mindig többre, másra, jobbra vágyik az ember. mindig, egészen addig, míg rádöbben, hogy amire vágyik az álomkép, és valljuk be egyikünk sem tökéletes, miért várjuk hát azt hogy majd mi! majd mi megtaláljuk a tökéleteset?

Vajon elég lenne megelégedni az élhetővel? Vajon nem lenne- e boldogabb az ember hosszútávon, ha nem hajszolná a tökéletességet, hanem értékelné azt amit éppen adott neki a sors... Rengeteg magányos embert látok úton- útfélen. Persze lehet tagadni, hogy nem, dehogyis vagyok magányos, hiszen együtt élek valakivel... de ha az a valaki nem ölel át, ha boldogtalan vagyok, nem tud olyan biztonság érzetet adni, hogy Ő akkor is ott lesz ha már senki más nem... Akkor magányos vagyok. Gondolom ezzel mindenki más is így van. Ezt az érzést lehet figyelmen kívül hagyni (mert az érzések nem visznek előrébb), és néha igen, könnyebb is élni az életet érzések nélkül, csak érdemes-e? 

A megoldást csak egy valamiben látom. Sajnos el kell felednünk, hogy társas lényeknek születtünk és meg kell tanulni érzések nélkül élni. Mert annál rosszabb nincs mikor az érzéseket kiadhatjuk ugyan, de felesleges, hiszen ennyi erővel akár kiállhatnánk egy nagy szikla tetejére és belekiabálhatnánk a mély sötét éjszakába ezeket.. pont annyi foganatja és eredménye lenne. Bár ennél rosszabb, ha kiadjuk az érzéseinket és azok visszautasításra találnak csak. (Nehéz az élet) 

Szóval a megoldás: zene, zene, zene. Az nem bánt, nem sért, nem szeret, nem hazudik, nem tagad meg, nem utasít el. 

A bejegyzés trackback címe:

https://soulrabbit.blog.hu/api/trackback/id/tr264479498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.