már
10

...nyolcszoros skorpió találkozik vagy a világot váltják meg, vagy elpusztítják azt. Jelen esetben mindkettő megvalósult.

Találkoztam A Férfival, egy könnyed nyári estén a hozzám közeli sörözőben, miután több éves az önszántamból élt ( ki akar önszántából csinálni ilyet, ez hülye! ) szinte szerzetesi életmódomat feladtam. Ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Amint beléptem a helyiségbe, a kerti dohányzó részen megláttam hátulról egy magas, kopasz bőrdzsekis fickót. A HMMMMM azonnal jelentkezett, és reménykedtem, hogy valaki legalább a nevét tudja. Ritkán látni az utcán szaladgálni, ilyen erősen jó megjelenésű fickókat. Leültem az ismerőseimhez, majd pár perc múlva a velem szemben ülő srác, nagyon megörülve üdvözöl a hátam mögül érkező valakit: - G.! De jó, hogy itt vagy! Ülj ide hozzánk! -

Ekkor már gyanús volt a dolog. Lakóhelyem nem annyira nagy, hogy egy G. név ne lenne ismerős. G. leült velem szemben, bele nézett a szemeimbe és némán összebólintottunk. Abban a nézésben átjött minden jelen és jövő. Haverom, Laci 1 perc múlva megtörte a néma szemezést és közölte: - Ha ezt így megbeszéltétek, akkor verbálisan is kommunikálhattok egymással! - Ekkor történt, hogy G. felállt és közölte, hogy örömmel adna egy puszit. Válaszoltam, hogy akár többet is, ha úgy adódik... Az este folyamán kiderült, hogy már gyerekkorunk óta ismerjük egymást távolról, hiszen ugyanabba a társaságba jártunk, igaz csak ritkán egyszerre, de tudtunk egymásról. Ő konkrétan már akkor szerelmes volt belém, de nem közeledett, mivel egy barátjával jártam akkor.

Egyre többet találkoztunk, és nagyjából egy hét után megbeszéltük, hogy letettük egymás mellett a voksunkat, egy pár vagyunk. Mindenki nagyon boldog volt. A közös barátaink, a szüleink és természetesen mi magunk is. Végre találkoztunk azzal az emberrel, akivel szemben nem kell játszmázni ( ebben sosem voltam jó ), akivel órákat tudunk beszélgetni, sétálni, meg van a vágy is , de mégsem az a lángoló, majd gyorsan kihunyó szerelem, hanem egy mély, barátságon és szereteten alapuló kapcsolat ez. Múltak a hetek, hónapok, eltelt a nyár. Volt benne közös nyaralás, rengeteg séta, beszélgetés, közös jövő tervezés ( 3 gyerekről indult a licit, végül a korunkhoz igazítva megegyeztünk 1 lányban, sőt még azt is megbeszéltük, hogy csak 1 év múlva állunk neki a családalapításnak, adunk magunknak annyi időt kettesben még), még több fröccs és sörözés.

Jött az ősz, a hideg, a tél. Bezárkóztunk, egyre morcosabbak lettünk, én közben munkahelyet váltottam, hogy a hétvégéim szabadok legyenek, legyen esély a család normális fenntarthatóságára részemről is. December 24-t az Ő és Édesanyja kérésére náluk töltöttem, 26-át a testvéremék meglátogatásával zártuk le. És akkor, ott hazafelé kibuggyant belőlem, aminek nem kellett volna. Depresszió. Sebaj, a megfázásra fogtam a rossz hangulatot. Ekkor már nem volt köztünk testi kapcsolat, az este fél percet össze bújunk elalvás előtt kívül. Nem volt gond, én sem éreztem magam túl vehemensnek, sosem voltam az igazán. Aztán egy január hajnalban, amikor egy rossz álomból megébredve hozzá bújtam, csak egy morcos morgás volt a válasz, és egész testében megmerevedett, mint egy szikla. Ez erősen támogatta az egyébként szépen lefedett és eltussolt depimet. 

Itt muszáj kifejtenem, hogy két erősen introvertált emberről szól a történet. A Skorpió, már belenyugodva és elfogadva ezt minőséget magában, a változtatás akarása nélküli legenyhébb jele nélkül. ÉS a Bak-Oroszlán, aki még nem volt ezzel ennyire tisztában, így elfogadni sem volt hajlandó. Hogy a nemelfogadás/elfogadás mennyire jó vagy rossz nem megítélhető. 

Tehát Január 18. Születésnapom elött 2 nappal találkozunk, beszélünk. Tényként feltárjuk, hogy valami nem okés velünk, mindenki saját magát okolja, puffogtatjuk a frázisokat, a bocsánat kéréseket, a végén úgy köszönünk el egymástól, hogy (szerinte) minden rendben. Én éreztem a falat, amit maga köré emelt, így a közös 23-ától tervezett utazást átpasszoltam másnak. (Vagyis csak passzoltam volna, de senki nem fogadta el.) Ennek egyetlen oka volt: Nem akartam, hogy kényszerből tegyen soha, semmit a kapcsolatunkban, így ezt sem. Azt szerettem volna, hogy amikor elmegyünk kikapcsolódni pár napra, nyugodtan és egymást szeretve menjünk, ne háborúkkal a lelkünkben. Ő ezt a átpasszolok műveletet szakításnak vette ( valóban, nem volt megbeszélve ez vele, hirtelen döntés volt, amibe nem vontam bele), és azzal a férfias lendülettel - Ha te így, akkor én is így!- szakított. Hiába volt a kérés, hogy beszéljük meg, nagyon elcsúszott valami a kommunikációnkban, nem ez volt a cél. Kommunikáció megvonva, néma csend és elzárkózás. 

Január 20.: egyedül, még nagyobb depivel ünneplem ( szenvedem végig ) a születésnapomat. Nagy parti kellett volna legyen, nem minden évben lesz 40 éves az ember! 

Január 21. Bemegyek dolgozni, bár nem vagyok önmagam. Az automatika működik minden szinten, de az agyam már be van szűkülve. Napközben még írok G.- nek, mégegyszer kérve, beszéljünk, nem jó ez így. Megtagadva. Korábban elkéredzkedek a munkahelyemről. A depresszió olyan mértékben uralkodott el rajtam eddigre, hogy a végső megoldást találtam csak megfelelőnek. Természetesen nem sikerül ( egyébként hogyan írnék le ilyen érdektelen, mindenkivel előfordult már esetet), kórházban kötök ki. G. nem jön be meglátogatni. Válasz üzenetet néha küld, de abban is csak szemrehányás, és kioktatás van, a szeretet legapróbb jelét nem sikerült felfedeznem. Annak ellenére, hogy annó abban is egyetértettünk: amikor egy szakítás megtörténik, a férfi és a nő kapcsolata kell hogy megszakadjon, az ember-ember kapcsolat megmarad. Hát nem így lett. Nem érdekelte, hogy az a Nő, aki 2 nappal azelőtt még a kedvese, a jövőjének egyik pillére volt, nagyon nem jól van. 

Itt akár be is lehetne fejezni a történetet, hiszen értelmes gondolkodású ember azonnal törli az agy memóriájából az ilyen ismerőst. Az értelmes. A szerelmes ember nem tud ilyet tenni. A szerelmes ember tisztában van a szakítással, a saját és a másik hibáival, és igyekszik nem szeretni ő sem tovább. De kérdem én: Ha valóban elfogadtuk és megszerettük a másik " hibáit", azok már nem hibák többé... A szeretett lényhez tartozik, nem egy kijavitandó hiba. Akkor mit is ne szeressek? Hogy nem megfelelően, vagy akár rosszul cselekedett ? Igen, ez is tény. Ez valóban egy előre mutató jel, hogy nem lehet rá számítani vészhelyzetben, ergo a családalapítás sem alapozható rá. Hiszen ott mindig lesznek ilyen vészhelyzetek, bármennyire is akarja elkerülni az ember. De szeretni nem szüntem meg. img_3841_1.JPG

Hálás vagyok mindenkinek, akinek köszönhettem az ismeretségünket. Hiszem, hogy minden értünk van az Univerzumban. Hálás vagyok, hogy átélhettem a velem tervezés boldogságát, hogy úgy adhattam a szeretetemet, ahogy csak tudtam. Kívánom, hogy mindenki élje át ezt , akár többször az  életben.

Nyilván most szerzetesi üzemmódba kapcsolok, elfoglalom magam és igyekszem nem várni , hogy felbukkanjon, írjon, vagy hívjon. Mert nem fog. Mert egy skorpió ilyen. Nem felejt. Nem bocsát meg. Senkinek. Magának sem. A bak-oroszlán pedig felemeli a fejét és mintha mi sem történt volna, mintha soha nem lett volna szerelmes, peckesen lépked tovább az úton. Azon, amin egyedül kell végig mennie, hogy időnként csatlakozhasson mellé valaki. Akivel talán majd együtt folytathatják. 

A bejegyzés trackback címe:

https://soulrabbit.blog.hu/api/trackback/id/tr3914679816
Nincsenek hozzászólások.