Tegnap egy nagyon érdekes estém volt, egy olyan emberrel, aki nagyon-nagyon régen nagyon megbántott, most 14 év után újra találkoztunk (igaz, nem először).
Egész éjjel beszélgettünk, és olyan nyílt, őszinte volt a kérdéseim felé, hogy teljesen meglepődtem.
Reggelre viszont kitudta alakítani bennem azt az érzést, amire már régóta vágytam:
ELFOGADÁS.
Elfogadása annak, hogy nem minden rossz azért történik velem, mert ezt érdemlem, hanem mert én MÉG csak egy lépcsője egy folyamatnak. Értendő ez munkahelyre, és minden másra is. Amint ezt eltudtam fogadni, hogy igen, ahhoz, hogy más emberek életének a folyamatai úgy történjenek meg, ahogy, ahhoz én is kellettem. És ez jó!
És ezzel a felismeréssel viszont előjött a szégyen érzetem is, hogy olyan dolgokért sértődtem meg emberekre, amiket nem tudnak irányítani, hiszen hogyan is mondhatná akárki azt meg magának, hogy már pedig , én ezt akarom, vagy nem akarom érezni.
Az ember csak érez és él. :)
És ha őszintén eltudjuk fogadni azt, hogy csak egy folyamat részei vagyunk, mint számunkra is a többi más ember, akkor tudjuk igazán elfogadni mindazt, amit az élet ad nekünk. A rengeteg örömet, barátságokat, szeretetet, amit csak észre kell vennünk, és elfogadnunk olyannak, amilyen az tud lenni :)
