Az örök kérdés.
Miért nem elégedünk meg azzal amit kapunk, miért vágyunk mindig mindig másra?
Elsődlegesen azért, mert a vágyaink hajtanak minket előre.
Másodlagosan, mert az ember szeret szenvedni.
Hiszen mennyivel békésebb (némelyeknek unalmas) lenne az életünk, ha "csak" elfogadnánk, amit az élet ad, és azt őriznénk?
Véleményem szerint nincs baj a vágyakkal, az előrébb-előrébb érzéssel. Abban az esetben, ha az adott cél elérhető. Amennyiben viszont egy olyan célunk lett, amit többszöri próbálkozásra sem tudtunk elérni, nem érdemes-e elgondolkozni azon, hogy változtassunk egy elérhetőbb cél érdekében? Biztos, hogy ha elérnénk azt az elérhetetlent, az megadná azt a boldogság érzetet, amit addig is megkaphatnánk, míg az elérhetőt élvezzük? Megéri? Kinek mi éri meg, ez is igaz:)
Csak arra kell(ene) figyelni, hogy a céljaink érdekében ne tapossunk el olyanokat, akik nem adnak mást nekünk: szeretet, tisztelet, türelem, megbecsülés.
Mivel ha nem érünk célt: visszagondolva talán felsejlik, hogy viszont ez-az a kezemben volt, és nem kellett.. pedig de jó is lenne legalább az a kicsi is most.
Ha célt érünk: ha emberek vagyunk, tudjuk kik és hogyan szenvedték meg a mi sikerünket. Ha emberek vagyunk. :)
