Látni egymást. Nem csak szemmel, hanem lélekkel is. Nem nehéz, sőt magától jövő dolog ez. Ha 2 ember egyszer meglátta egymást, a másikban saját magát, akkor az már valami.
Hogy ezt miért éjjel fél 3-kor írom? Mert most érzem azt, hogy a Társam, akivel eddig láttuk egymást, már nem engem lát hanem valaki mást. Valaki teljesen mást, aki nem Én vagyok. Ez azért lehetséges, mert a mindennapok hatására néha elfelejt az ember az lenni aki saját maga. És ha ez nincs meg, akkor ne várjuk a másiktól, hogy azt lássa bennünk, akit NEM mutatunk.
Időnként igenis hagyni kell, hogy előjöjjön belőlünk az összes Énünk. Mert persze tudjuk: senki nem CSAK Vidám, vagy Jókedvű, vagy éppen szexuálisan túlfűtött. Ott van az emberi lélek fordítottja is, mint ahogyan a nappalnak az éjszaka, a világosnak a sötét, a jónak a rossz. Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Attól hogy nem látjuk, még minden lelkünk ott van, azon az egy helyen, csak néha türelemmel, és szeretettel kell előhívni. Ám ha valaki egy saját magát annyira szerető emberrel találkozik, aki nem hajlandó a saját lelke nyugalmának (holott az veszélyben nincs) érdekében elutasítani a segítő kéz kérelmét, és azt mondani, hogy " de ott voltam"....
Ebből az derül ki: az igazi segítség akkor kell, mikor a másik is belátja, hogy szüksége van rá.
... Ilyenkor L gondolkozok, hogy valóban látott -e engem az az ember. Vagy csak a jót, a vidámot AKARTA mindig is látni?
Szükségem lenne most arra a kézre. MOST lenne rá igazán szükségem, hogy újra tudjak hinni abban, hogy nem kell mindent egyedül megoldanom, van olyan ember, aki mellettem lesz, támogat, úgymond: jóban-rosszban.
Szeretném, ha újra látná magát bennem, és látna ENGEM is! Úgy ahogy vagyok, és azokkal a lelkeimmel, amikből összeraktak.
A tökéletest már rég nem keresem, hiszen olyan csak és kizárólag az álmainkban van. Ám amíg azon gondolkoztam volna, hogy milyen hibái vannak, elfelejtettem volna szeretni ŐT. azokért a dolgokért, lelkeiért, amiket megláttam, megismertem.
