A szerelem ott kezdődik, amikor lemondasz a saját büszkeségedről.
Amikor anélkül mondasz le azokról a dolgokról, amelyek fontosak neked, hogy észrevennéd.
Eleinte nem nagy dolgokkal kezdődik.
Hajlandó vagy fél órával később hazamenni, vagy sétálni egy-két megállót, hogy vele lehess.
Csöndben maradsz, csak hogy Ő beszélhessen, és te hallhasd, hogy mit mond.
Képes vagy feküdni mellette, és nézni, ahogy alszik, miközben olyan kényelmetlen az egész, hogy nem tudsz aludni.
De ott maradsz csak azért, hogy érezhesd, ahogy álmában átölel.
Eleinte próbálod széthullott büszkeséged leplezni.
Eleinte próbálod eltitkolni előle, hogy fontosabb neked magadnál, és ilyenkor morogsz vele, pedig nem akarsz.
Ilyenkor dühöngsz, hogy sietned kell haza, pedig te is tudod nagyon jól, hogy az sem lenne túl nagy ár azért, hogy vele lehess, ha egész éjjel nem mennél haza.
De persze hazamész – időben.
Amikor gyalog indulsz el vele, csak azért is morogsz, pedig ha leszakad is a lábad, legalább az ő kezét fogva szakad le, morogsz, hogy fázol, hogy kényelmetlen vele aludni, de a világért el nem mennél, és mégis elmész.
Csak hogy ne tudja meg, mennyire szükséged van rá.
Csak hogy őrizd a büszkeséged – a büszkeséged, mely már nem ér semmit.
Aztán egy idő után rájössz, hogy mindez értelmetlen.
Hogy így is, úgy is tudja, tudnia kell, hogy mennyire szereted, mert az igazán mély érzéseid úgysem tudod eltitkolni.
De mégis hallgatsz, nem mondod ki.
Nem tudod kimondani.
Nem azért mert nem szereted, hanem mert nem tudod szavakba foglalni, nem tudod kifejezni magad, nem tudod lealacsonyítani szavak szintjére azt az érzést, amit iránta érzel.
De egyszer csak nem bírod tovább, kimondod, csak öleled, csókolod, és azt suttogod, hogy nagyon szereted.
Aztán elhúzódsz.
Meglepődsz saját magadon, meglepődsz azon, hogy egy nő kiválthat belőled ilyen érzéseket.
És hallgatsz.
Ő pedig megkérdezi, hogy mi a baj, és nem ért téged.
Te pedig nem mondasz semmit, csak mosolyogsz.
Mi a baj?
Sosem voltál még ilyen boldog, soha, és nem is leszel már többé.
Ezt a pillanatot akarod örökre, amikor leomlanak a gátlásaid, amikor nem számít semmi, és amikor hallgatsz, és ő néz a szemedbe, féltőn-szerelmesen.
De ezt mégsem mondod el neki.
Hallgatsz, mert a csend többet mond számodra, és mert elmúlt az egyetlen pillanat, amikor ki tudtad mondani.
A szavak elvesznek, nem számítanak.
De a szívedbe írt sorok ott maradnak.
És te minden egyes csöndes pillanattal egyre mélyebbre írod a szívedbe őt, és egyre kevésbé tudod kimondani, azt, ami nyilvánvaló: szerelmes vagy belé.
Kevés embert tudnék mondani, aki így és ennyire ki tudja, és meri mondani az érzéseit :) Köszönöm h megismerhettelek :)
