Hányszor tépted már ki a szíved a helyéről? Hányszor égetted már csonkig a remény gyertyáját a lelkedben? Milliószor és még többször... És vajon hányszor adatott meg a lehetőséged arra, hogy megfelelően elsirasd, meggyászold, lezárd azokat a szerelmeket? Ugye milyen kevésszer? Ezért van bennünk mindig egy kis csonka maradék a múlt fájdalmából. Amiről azt hisszük, hogy már nincs ott, de elég egy elfelejtett mozdulat, tett, vagy mondat és újra előjön akár évtizedek múlva is... de bízni akarsz, mert tudod, hogy enélkül Te sem élsz... Hiszen ha Te nem bízol, a másik hogy bízzon? Akiben szintén ott vannak a rejtett, lefedett nyomok? Úgy vélem, ha minden kapcsolathoz úgy állunk hozzá, hogy csak annyit várunk el, amennyit mi tudunk adni, nem a mi hibánk, ha nem működik. Tisztességgel, bizalommal és örömmel kezdjünk bele bármilyen kapcsolatba, főleg egy szerelmibe, mert a szerelemben már mindenki sérült.. legalább egyszer életében...