vagy mert valakit félre ismertünk, vagy mert félre akartunk ismerni.

 

Az utóbbiból adódó csalódásért csak saját magunkat tehetjük felelőssé, hiszen elvakítottuk magunkat egy álomképpel, és ráhúztuk egy átlagos valakire. Ezzel nincs semmi baj, hiszen átlagos emberek vesznek körül mindannyiunkat, és igen, csak reméli az ember, hogy találkozik azzal az eggyel, aki picit különlegesebb lesz a többinél.

Nos, mikor az általunk különleges képpel felruházott ember nem tudja viselni ezt a "ruhát", ekkor lesz csalódás. 

De minden egyes csalódás erősíti az emberben azon tulajdonságok megtalálását a másikban, amik igazán fontosak.

Számomra ezek a következők: tisztelet, beleérzés, szeretet.

 

 

...Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt....

 

És Tőlem:

 

Az hogy fáj, nem baj. Azt jelenti: Jó volt.

A fájdalom mértéke határozza meg, mennyire volt jó.

Nem azt kell nézni, hogy nincs, örülni annak hogy volt.

 

Nem adnám semmiért ezt a fájdalmat!:)

 

"I here the ticking of the clock,

 I'm laying here the room's pitch dark

 I wonder where you are tonight.

 No answer on the telephone,

 And the night goes by so very slow...."

A későbbi vonatot értem csak el, mert vannak olyan emberek, akik nem foglalkoznak azzal, hogy másoknak is lehet esetleg családjuk, és sietnének hozzájuk haza.

 

Az utastársaim is elég nyúzottak, fáradtak voltak, mindenki beletemetkezett a telefonjába, vagy a könyvébe. Én is így tettem, mikor felszállt egy Anyuka a 4-5 éves forma kisfiával. A kicsinek csodálatosan szőke göndör fürtjei voltak, és azzal a hihetetlen édes gyermeki bájjal beszélt az Édesanyjával, amit szerintem nagyon sok anyuka csak irigyelhet:) Figyelni kezdetem hogyan és miről beszélgetnek. Éppen a színeket tanulta a kisfiú: a villamos sárga, a metró kék, a HÉV zöld, a nagymamához busszal járnak, ami szintén sárga, stb., stb:) Arra lettem figyelmes, hogy egyre többen nézik a kisfiút.. és Ő mintha nem is venne észre ebből semmit (talán nem is vette észre), csacsogott tovább az Édesanyjával. Orrocskájához emelte a sapkáját (baseball), oda bújt az anyukájához, és gondolom ahogy anyukától látta jól beleszippantott és ezt mondta:  "Ana ez finom!" Na erre a 'beleszippantásba' a körülöttük lévők, (köztük én is) vagy hangosan felvihogtak, vagy teli pofával vigyorogtak.

 

Nos ez a csoda, amit én abban a pillanatban annak éreztem: a nyűgös, fáradt embereknek arcára vigyort, mosolyt kis vidámságot varázsolni:) Jó ezekért a pillanatokért élni:)