Ahogy egy igazi vámpírhoz illik.. csak szegény a "rossz vért" szeretné belőlem kifelé, de az állandóan visszacsordogál... csendesen, de biztosan..  mikor már úgy tűnik, oké, már csak pár csepp marad, az felszárad magától is, mintha ki tudja honnan, de újra belém fecskendeződik egy jóóó nagy adag, és szegény vámpírom, meg csak szívja-szívja tovább... türelemmel, és megértéssel... Remélem már nem kell neki sokáig.... Remélem a "rossz vér" inkább hamarabb, mint később végleg elfogy belőlem.... :) ÉS ugye a remény hal meg az utoljára.. óó az az utolsó csók.. hmmm jajj de finom volt.. mint az első... Na erről beszéltem... "rossz vér"....

http://vampiria.freeblog.hu/archives/2011/11/25/most_1/

 Az örök kérdés.

Miért nem elégedünk meg azzal amit kapunk, miért vágyunk mindig mindig másra?

Elsődlegesen azért, mert a vágyaink hajtanak minket előre.

Másodlagosan, mert az ember szeret szenvedni.

Hiszen mennyivel békésebb (némelyeknek unalmas) lenne az életünk, ha "csak" elfogadnánk, amit az élet ad, és azt őriznénk?

Véleményem szerint nincs baj a vágyakkal, az előrébb-előrébb érzéssel. Abban az esetben, ha az adott cél elérhető. Amennyiben viszont egy olyan célunk lett, amit többszöri próbálkozásra sem tudtunk elérni, nem érdemes-e elgondolkozni azon, hogy változtassunk egy elérhetőbb cél érdekében? Biztos, hogy ha elérnénk azt az elérhetetlent, az megadná azt a boldogság érzetet, amit addig is megkaphatnánk, míg az elérhetőt élvezzük? Megéri? Kinek mi éri meg, ez is igaz:)

Csak arra kell(ene) figyelni, hogy a céljaink érdekében ne tapossunk el olyanokat, akik nem adnak mást nekünk: szeretet, tisztelet, türelem, megbecsülés. 

Mivel ha nem érünk célt: visszagondolva talán felsejlik, hogy viszont ez-az a kezemben volt, és nem kellett.. pedig de jó is lenne legalább az a kicsi is most.

Ha célt érünk: ha emberek vagyunk, tudjuk kik és hogyan szenvedték meg a mi sikerünket. Ha emberek vagyunk. :)

Titok vagyok Én az életedben.

Senki nem tudja hogy vagyok Neked, csak Te.

Nem foglalkozik azzal senki, hogy miért nem itthon vagy vasárnap este, hanem máshol.

Igaz az Én barátaim tudnak Rólad, és ezért csodálkoznak:

- Hol a párod? 

- Majd jön... a múltjánál van.

ÉS igen. Ez a helyes kifejezés.

A múltadnál vagy, onnan kiszakítani Téged nem, és beengedni sem engedsz Engem.

Viszont akkor a kérdés:

Hogyan tovább?

Éljek Én is a múltamnak, nem foglalkozva azzal, ha ez Benned fájdalmat okoz esetleg?

Vagy megalázkodva fogadjam el, azt a keveset, amit kapok belőled, és aminek annyira örültem?

Én lennék telhetetlen? Én nem tudok örülni annak, ami van, és ezért van bennem a boldogtalanság magja elültetve?

Ne foglalkozzak azzal, hogy mi az általánosságban elfogadott, hanem fogadjam el hogy ez megint nem az a helyzet, hogy van egy párom, és boldogan élünk, míg meg nem halunk?

Mert mindig lesz 1-2-3 múltad, ami fontosabb annál, hogy Velem légy, engem ismerj meg, és tudd eldönteni, hogy akarsz -e velem, és engem?

"Közel sem vagyok tökéletes.

 Hibáztam és hibázom.

Adtam már sok mosolyt és könnyet is.

Csalódtam és okoztam csalódást.

Sokszor hittem annak akinek/amiben nem kellett volna

és elfordultam attól akiben/amiben kellett volna hinnem.

Szerettem és gyűlöltem néha meggondolatlanul.

Vártam mikor már nem kellett volna,

és kapkodtam, mikor még várnom kellett volna.

Voltam már túl türelmes, de ijesztően türelmetlen is,

néha önző, vagy túl megalkuvó.....de ember vagyok!"

http://vampiria.freeblog.hu/page/3/