Nehéz megtalálni az arany közép utat... Amikor még nem jelezheted, hogy valakire vágysz, de már túl vagytok a haveri kapcsolat szinten. Amikor tisztában vagy vele, hogy egy rossz szó, mondat, nézés annyira megronthatja ezt a minden nap örömet adó kapcsolatot... De egyszer ki kell mondanod.... Egyszer meg kell kérdezned... De még inkább nem teszed.. mert nem akarod ezt a hihetetlen fonalat, ami össze köt Titeket recés késsel szaggatni... Inkább csendben maradsz, és élvezed, hogy Ő van Neked. Mint egy barát...

Társat találni nem könnyű. Én már milliószor próbáltam, és mindannyiszor le  is tettem a feladat megoldásáról.

Aztán vannak azok az idők, amikor nem keresek, csak vagyok. Olyankor mindig megtalálnak olyan emberek, akik az első pillanatban rajonganak értem, aztán hirtelen rádöbbenek, hogy Úristen.... 

Szóval nem könnyű. És már valóban nem keresek. Aki jön, azt fogadom, tudva tudván, hogy elvarázsolom, de csak arra az egy-két hétre, aztán tovább megy.

Találkozik egy "villámcsapással" , visszamegy a volt barátnőjéhez, vagy konkrétan el sem hagyja azt. 

Lassan kezdem ténylegesen elfogadni a tényt, hogy Én mindenkinek csak egy lépcsőfoka vagyok. A lépcsője ahhoz, hogy felismerje mire van valóban szüksége. Vannak emberek, akiknek nem a feladatuk az életben, hogy párosan legyenek, boldogok, hanem, hogy egyedül, önállóan segítsék azoknak az életét hosszabb- rövidebb ideig, akivel találkoznak. Egy beszélgetéssel, egy mindent felülíró szexuális élménnyel, avagy a megerősítéssel, hogy szükség van rá. 

De vajon RÁM kinek van szüksége?

Ez a mai nap mottója. 

Vér: A piacról hazafelé, sikeresen eldobtam a bringával magam, aminek eredményei: Bal szemöldök felrepedve; bal váll, könyök, belsőfelkar plazúr hiány; bal comb izomfájdalom.

Könny: ezen sérülések fertőtlenítésének fájdalma, illetve a baleset utáni törődés, és tutujgatás abszolút hiánya. 

DE! A rózsatövek túlélték az incidenst, a büdöskék már nem voltak ennyire szerencsések. A rózsákat majd este felé kiültetjük, remélem hamarosan szépek lesznek, ha már a nem csak a pénzem, hanem a véremet is adtam értük...

Mondjuk ez a baleset mindenképp felvetett bennem egy kérdést:

- Mit nem csinálok jól, hogy a sors ennyire erőteljes jelzést adott?

Kicsit kótyagos a fejem az eséstől, remélem 1-2 hét alatt lemegy majd a duzzanat, meg a kék-zöld folt, a hónap végére színházjegyem van (2 db), nem szeretném elmulasztani az előadást. 

 Ez egy csendes vasárnap. Idén az első olyan hétvége, amikor felfokozott hangulatban élem meg a napokat. Talán túl felfokozottban.  Ilyen napokon, mikor mindenki kiszabadul a természetbe, kicsit kiengedi a téli hidegben összeszedett borúlátását.. ilyenkor jövök én és gubózódok be. Lényegtelen, hogy éppen egyedül élek, vagy van akivel megosztom az életem egyes vagy egész területét.

Ma volt egy érdekes beszélgetésem a lakótársammal. A LAKÓTÁRS... ez is megérne egy posztot, de majd .. talán.. egyszer...

Tehát, a beszélgetés témája az volt, hogy a férfiak és nők mennyire nem veszik észre  hogy ami élhető és jó, az ott van a szemük előtt. csak későn már. mikor a másik fél lemondott arról, hogy párra találjon, annyi tüske és lyuk van szívében, hogy képtelenség egy egész, egészséges érzelmet találni benne. 

Ez az emberiség hibája. Mert sosem jó az ami van, mindig más kell. Mert az biztos jobb, csinosabb, kedvesebb, többet szexel, stb. Mindig többre, másra, jobbra vágyik az ember. mindig, egészen addig, míg rádöbben, hogy amire vágyik az álomkép, és valljuk be egyikünk sem tökéletes, miért várjuk hát azt hogy majd mi! majd mi megtaláljuk a tökéleteset?

Vajon elég lenne megelégedni az élhetővel? Vajon nem lenne- e boldogabb az ember hosszútávon, ha nem hajszolná a tökéletességet, hanem értékelné azt amit éppen adott neki a sors... Rengeteg magányos embert látok úton- útfélen. Persze lehet tagadni, hogy nem, dehogyis vagyok magányos, hiszen együtt élek valakivel... de ha az a valaki nem ölel át, ha boldogtalan vagyok, nem tud olyan biztonság érzetet adni, hogy Ő akkor is ott lesz ha már senki más nem... Akkor magányos vagyok. Gondolom ezzel mindenki más is így van. Ezt az érzést lehet figyelmen kívül hagyni (mert az érzések nem visznek előrébb), és néha igen, könnyebb is élni az életet érzések nélkül, csak érdemes-e? 

A megoldást csak egy valamiben látom. Sajnos el kell felednünk, hogy társas lényeknek születtünk és meg kell tanulni érzések nélkül élni. Mert annál rosszabb nincs mikor az érzéseket kiadhatjuk ugyan, de felesleges, hiszen ennyi erővel akár kiállhatnánk egy nagy szikla tetejére és belekiabálhatnánk a mély sötét éjszakába ezeket.. pont annyi foganatja és eredménye lenne. Bár ennél rosszabb, ha kiadjuk az érzéseinket és azok visszautasításra találnak csak. (Nehéz az élet) 

Szóval a megoldás: zene, zene, zene. Az nem bánt, nem sért, nem szeret, nem hazudik, nem tagad meg, nem utasít el.