-Azt olvastam, hogy a világegyetem 18 millió fényév széles...
(...) És képzeld, hogy még trilliószor messzire mész, és már olyan messze leszel, hogy a világegyetem halvány fényeit sem láthatod...Nagyon hideg van és végtelen sötétség.. és néha ha felébredek és sötét van, nagyon megrémülök... azt hiszem, hogy ott vagyok és nem jöhetek vissza soha...
- Fogd ezt. Szorítsd magadhoz, amíg alszol. És ha felébredsz és félsz, gondolj csak arra: Ez itt Eric cipője. Mi az ördögnek fogdosnék egy büdös kosárlabda cipőt trilló fényévnyire a világegyetemtől? Itt kell hogy legyek a Földön, a hálózsákomban, és akkor Eric sincs messze.

részlet az Irány a Missisippi c. filmből

"Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben."
Táncolni pedig csak az tud igazán, aki már párszor a földre csüccsent az eső áztatta földön a sárba. De felállt és újra meghallva a lélek, az élet zenéjét, amit más nem hallhat, újra pezsdülni kezd a vére, újra mozgásba lendül és végül dobogva, lendületesen, önfeledten járja a táncot! Mert akár van hozzá partner, akár nincs, a táncot nem lehet abba hagyni.... TE nem hagyhatod abba!

Eljön majd az a pillanat, amikor magad mögött hagyod erőszakkal a közel, s távoli múltat, melyek már nem fakasztanak mosolyra, hanem leginkább szomorúságot csempésznek a minden napjaidba. El fog jönni, mert mindenki rádöbben, hogy ezzel nem megsemmisíti, meggyalázza, avagy cserben hagyja azokat az embereket, csupán csak a saját életéért felelősen akarja élni az életét. Ami nem áll másból, mint: tégy olyan dolgokat, amik örömmel töltenek el, s légy olyan emberekkel, akiknek nemhogy terhes, vagy zavaró, hogy vagy, hanem örülnek és büszkék arra, hogy ismernek. 
Felismerni, elfogadni, hogy valahol már nem vagyunk kívánatosak a másik fél számára is még talán csak rejtett állapot. De a jeleket figyelve, amit öntudatlanul ad ki magából minden ember, megelőzhetjük a kínos, kényelmetlen helyzeteket azzal, ha mi döntünk és cselekszünk. Hagyjuk, had menjen, mindenki a maga útján, ha kell, úgyis össze fognak futni újra a szálak, ha pedig nem.... Akkor annak is így kell lennie... 
Ennek a felismerése, beismerése után fogsz tudni újra boldogan mosolyogni, mert már nem egy kényelmetlen, kellemetlen helyzetben vagy, hanem szabadon, és nyitottan.

Hányszor tépted már ki a szíved a helyéről? Hányszor égetted már csonkig a remény gyertyáját a lelkedben? Milliószor és még többször... És vajon hányszor adatott meg a lehetőséged arra, hogy megfelelően elsirasd, meggyászold, lezárd azokat a szerelmeket? Ugye milyen kevésszer? Ezért van bennünk mindig egy kis csonka maradék a múlt fájdalmából. Amiről azt hisszük, hogy már nincs ott, de elég egy elfelejtett mozdulat, tett, vagy mondat és újra előjön akár évtizedek múlva is... de bízni akarsz, mert tudod, hogy enélkül Te sem élsz... Hiszen ha Te nem bízol, a másik hogy bízzon? Akiben szintén ott vannak a rejtett, lefedett nyomok? Úgy vélem, ha minden kapcsolathoz úgy állunk hozzá, hogy csak annyit várunk el, amennyit mi tudunk adni, nem a mi hibánk, ha nem működik. Tisztességgel, bizalommal és örömmel kezdjünk bele bármilyen kapcsolatba, főleg egy szerelmibe, mert a szerelemben már mindenki sérült.. legalább egyszer életében...

Vágyni arra, hogy a szemébe nézhess, lásd a mozdulatait, érezd az ölelését... Együtt kávét főzni, majd meginni, közben pajtásokként viccelődni... megnézni egy filmet összebújva, édes-szerető ölelésben.... beszélgetni mindenről ami csak eszetekbe jut... érezni, hogy tényleg ott van.. már nem csak az internetnek köszönhetően látod és hallod, de már érzed is! Fizikailag! Mert persze hogy érezted, hogy vigyáz rád, őrzi minden egyes szavadat, betűdet.... És ennél már csak az a csodálatosabb, amikor egy simogatással, egy öleléssel, szavak nélkül mondhatod el:
Köszönöm hogy vagy és nekem vagy!